2014-07-11 23:37 | TÉMA: Közösségi szerveződések

II. Egyének nélkül nincs közösség. egymásnak Képet mutatók közösségei


előzmény I.

 

Shana:

Egyének nélkül nincs közösség.

Olyan nincs, hogy én csak a közösségi szinttel foglalkozom, és ebbe nem rakom bele az egyéni szintemet.

Minden ember a saját egyéni szintjén keresztül kapcsolódik közösségbe, egybe.

Ha nem mutatja meg magát mint egyén, akkor nem tud kapcsolódni más egyénekkel, és akkor abból nem lesz közösség, hiszen akkor valósan nem látható, amin keresztül kapcsolódhatna.

Ha nem látható valósan, akkor hogyan lássák, láthatnák mások, mi is a kapcsolódási pont?

Ugyan mit is láthatnának?

Ha nem látják mások, akkor mit is oszt meg magából?

 

Azt amit láttatni szeretne magáról. 

Ha úgy osztja meg magát, amilyennek látszani szeretne, akkor az nem megosztás, hanem átverés, használás.

Mások használása arra, hogy megerősítse azt a látszatot, és fenntartsa azt a látszatot, aminek szeretne látszani.

Tehát ami nincs, ami nem látható azt nem lehet valósan megosztani, beleadni egy közösségbe.

 

Ha egy ilyen láttató, illuzionista, képet mutató kapcsolódik a közösséghez, akkor az sosem lesz a közösség szerves tagja, hisz nem valós részén keresztül kapcsolódik.

Ha több kép-mutató, illuzionista kapcsolódik egymáshoz, annak mentén, hogy hasonló módon szeretnek képet mutatni magukról maguknak és egymásnak, az a közösség addig lesz életképes, amíg a kép mögül ki nem kandikálnak a valódi részek.

Mivel a képet mutatók polárisan kapcsolódnak, idővel átbillen a mérleg és előtüremkedik a kép mögé lenyomott, titkolt minta.

 

A képet mutatásra akkor van szükség, ha valami hiányzik.

Ha nem lenne belőle hiány, akkor nem lenne szükség annak a képi mutatására, hanem megjelenhetne maga a valódi minőség.

Ha megjelenne maga a valódi minőség, akkor azt nem kellene titkolni, dugdosni, rejtegetni, kép mögé bújtatni.

 

Milyen dolgot kell kép mögé rejteni?

Vagy miről kell képet mutatnunk?

Azt rejtjük kép mögé, amit nem szeretnénk megmutatni, és arról fogunk képet mutatni, amit a hiánya miatt el szeretnénk játszani, mintha az lenne.

Miért nem szeretnénk valamit megmutatni magunkból, miért rejtegetnénk, dugdosnánk bármit is mások elől magunkból?

Amit nem szívesen mutatnánk meg másoknak, és amit mi sem szívesen látnánk meg magunkból.

Miért nem szívesen látnánk ezeket a dolgokat?

Talán azokkal a részekkel, részeinkkel valami baj van?

Vajon mi lehet akkora baj egy részünkkel, hogy nem merjük felvállalni, megmutatni, és inkább egy képet mutatunk helyette?

Ki mondta azt nekünk és mikor, hogy valami bennünk nem helyes, nem jó, ezt nem szabad, és akkor azt el kell dugni, el kell rejteni, és ahelyett úgy kell csinálni, el kell játszani mintha mások lennénk?

Természetesen legelőször is a szülők, majd egyre többen ahogy beleszocializálódtunk a társadalomba.

 

A hiányok mutatására, eljátszására honnan, és milyen képeket fogunk szedni?

Például olyanoktól, akiknek ugyan olyan hiányai vannak, csak ezt még tetszetősebb, még látványosabb képekkel próbálják pótolni. Ők lesznek az úgy mond celeb példaképek, akiket másolva még távolabb kerülünk önmagunktól.

Jobb esetben olyanoktól szedjük, akiknek abból nincs hiánya, ezért arról valódi képet fog mutatni felvállaltan. Ők lesznek a mester példaképek, akik mentén haladhatnánk magunk felé.

Ők lehetnek a követendő példaképeink, inspirálóink, de ha esetleg a hiányhoz például irigység is társul, meg versengés, akkor bizony nem tudatosan követni fogja a példáját, hanem le fogja másolni azt a képet, és magára ölti, és úgy csinál mintha ő lenne, és eljátssza az eredeti kifordított paródiáját.

Mikor lesz erre szüksége valakinek?

Ha szeretne ő is valakinek látszani, de azt nem tudja, hogy ki az a valaki, aki ő .

Akkor választ magának egy olyat, aki már tudja, és azt copyzza.

 

Ha több ilyen mindenfélét egymásnak eljátszó, képet mutogató találkozik össze egymással, és ők akarnak egy közösséggé válni, akkor ott bizony igen mókás kavarodás keletkezhet egy idő után, hiszen az univerzum törvénye szerint itt a poláris világban, ha nem önmagad vagy, és nem magadat adod, hanem azt elnyomod, és helyette egy képet mutatsz, akkor te egy kibillent állapotban vagy a kozmikus rendből, és akkor ez a billegés bizony érdekes libikókázásokat fog produkálni a közösségen belül.

Ha kibillent állapotban van valaki, azt másoknak kell megtámasztania.

Mások fogják  megtartani!

 Egymásnak fognak feszülni, egymást fogják tartani, támasztani azokon a részeken, ahol nem  teljesek, ahol csak képet mutatnak. Ezért a kibillent és kép mutató részük azzal fogja megtámasztani magát, ami annak a képnek pont az ellentéte.

Ez mindkettőjük érdeke, egy túlélés kiegészülés, és ez egy energetikai törvényszerűség.

 

Ha bent állna a rendben, a saját egyedi tengelyében, akkor ott nem lenne szükség támaszra, támasztékra, ott magában állna meg, és mégis egységben.

Azokkal állna egységben akik szintén támaszték nélkül magukban állnak, így magukat adják, és így magukat osztják meg.

 

 Aki támasztékban áll másokkal, és képet mutat, annak vannak olyan részei, amit nem akar megmutatni, vagy kizár, lenyom, elrejt, eldug, vagyis megítél, elhatárolódik attól a részétől. Ha elhatárolódik, maga egyes részeitől, akkor már nem lehet teljes.

Ez igen egyszerű módon logikus.

Ha nem teljes akkor már csak rész.

Ha csak rész, akkor szüksége van másokra, hogy kiegészítsék, és teljesnek érezhesse magát. De ez nem igazi teljesség, ez egymás használása, hisz mindenkinek hiányai vannak, és a közös hiányuk pont az, amit kizártak magukból és nem tudnak elfogadni magukból.

Csak az egyik ilyen képet mutat róla, helyette, a másik meg pont annak az ellenkezőjét.

 

Tehát még egyszer:

Ha nem adja hozzá magát a közösséghez, azt aki ő, egyedien, önmagát felvállalva, akkor ő nem kapcsolódik a közösséghez.

Látszatra úgy tűnhet, hogy ott van, de még sincs ott.

A közösség az attól közösség, hogy önmagunkat belerakjuk és megosztjuk másokkal.

Önmagunkat!

Azt akik vagyunk!

Amit mi tudunk hozzáadni magunkból a közösséghez.

Ha nem tudsz mit adni magadból, ha te inkább elvinni szeretnél, kapni szeretnél másoktól, de ezért nem adod bele magad oda a többieknek, akkor az nem közösségi kapcsolódás, az  használás viszonzatlanul.

Ha úgy akarsz kapcsolódni a közösséghez, hogy te ezen nyerni szeretnél magad számára, mondjuk úgy, hogy te azt gondolod, árulni fogod azt ami a tied másoknak, az szintén nem közösség, az a bazár, az árulás.

 Több értelműen is.

Mit lehet árulni?

Árulhatod azt, amit te magad is másoktól szereztél meg. De ezzel valójában nem adsz semmit, hisz az nem te vagy és az sem volt soha a tied, amit megvettél.

 Árulhatod magad, vagy amit magadból előhívtál, mint portékát, vagyis áruba bocsáthatod magad. Ilyenkor a lelkedet adok el, árul ki.

Hogyan adjuk ezzel el a lelkünket?

Ha valami mélyen belőlünk jön, születik meg, az bizony a lelkünkből jön. Tehát ha ezt áruljuk, akkor valójában egész egyszerűen a lelkünket adjuk el, áruljuk ki.

Ki így, ki úgy. Fel és leértékelve. Nagyon kellemetlen, kiszolgáltatott érzés.

 

Miért is van szükség arra, hogy bármit árulj magadból, és ezért kérj cserébe?

Mert valahogy láthatóvá szeretnéd tenni, és értékelhetővé szeretnéd tenni a láthatatlant a kép mutatók, a csak fizikai, látható, érzékelhető dolgokat fontosnak és értékesnek tartók számára.

De valójában a kép mutatók számára akár hogyan árulod, sehogy sem lesz értékes az amit adnál, hisz azt csak akkor tudnák értékelni, ha már nem a kép mutatását értékelnék.

Ezért teljesen felesleges a képeket mutatóknak bármit is adni. Őket hagyni kell, hogy addig mutogassák egymásnak egymásról a képeket, amíg szükségük van rá.

Csak akkor lehet bárkihez hozzáférni, és azokon a pontokon, ahol lehullik a kép, ahol luk keletkezik a képet vetítő vásznon. Ott tud beszivárogni valamennyi a kép mögé.

 

Vajon mi lehet egy valódi közösség összetartó ereje, ha nem a kép mutatók, és nem az általuk közösen elképzelt kép (idea). 

 

folytatás... III.


UPDATE command denied to user 'szivtuda_szives'@'localhost' for table 'egysegtabla'