SzívTudat Központ - másszunk ki a levesből 2. (avagy a régi rendszerből az újba) Belső Létra, Közvetlen út, (spiri-egó lufi...) theta és egyéb mentális-mediális állapotok hova visznek
 

Duális 

A Krisztusi Út, Közvetlen út... Hogyan jutsz ki valósan

Theta állapot, mediális állapotok (mentális kapcsolódások) hova visznek valósan

Egy kedves ismerősöm írását megosztanám ehhez a részhez.

Nagyon hasonló az érzéstartalom és energetikailag a magunkba merülés is. És Gyula írása által nem csak a kék mélységbe merülés érzését élhetitek meg, hanem bizony bevisz, levisz magatokba is, ha hagyjátok.

Ez valódi Lélekmélységbe merülés vele, általa, vezetetten.

Köszönet érte!

Mélyen a Lelkemben...

2014. június 15., 16:21

Nyolcszázötven lóerő rázza, cibálja a hajót. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent. - Majdnem mindent. - Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe. Legalább tizenöt perce abbahagytak minden pakolást, szerelést, készülést, ellenőrzést, mozgást. Némán ülnek a duplájukkal a hátukon és hat darab precízen feliratozott stage-el a lábaiknál. Arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de nem is veszik észre. 

Nincsenek jelen ebben a világban... Tudom... Ott járnak ahol én... A múlt és az eljövendő között cikáznak a gondolatok. A tegnapi tervezés és keverés. Eszembe jut, ahogy számoltunk, terveztünk, és lassan-lassan közelítettek egymáshoz a vágyak és a számok... Eszembe jut, ahogy töltöttünk... Három ember gázkészlete 24 palackba zárva - egyetlen merüléshez. Öt óra feszült figyelem, bizalom, hit és várakozás. Lépésenként felidézek minden mozdulatot... még egyszer... lassan. 

Így jó... 

Jó lesz... 

Tudom, hogy jó lesz... 

Jónak kell lennie... 

Add, hogy jó legyen...! 

Évek alatt rájössz, hogy itt nem elég „tudni". Itt megtanulsz mást is: lehajtani a fejed.  

Oda... le... mélyre, nem vihetsz kételyeket sem magadról, sem semmi másról. Furcsa és mégis ismerős borzongás fut rajtam végig. Mások a hangok, mások a színek, mások az érzések. Felnézek. Egyikükkel összeakad a tekintetünk, melyben benne van minden. A félelmek, a vágy, az álmok, a felelősség súlya. Csak nézzük egymást másodpercekig, aztán egy alig észrevehető biccentéssel megszakítjuk ezt a szavak nélküli diskurzust, és ismét keresünk tekintetünknek valami olyat, amit csak mi látunk. 

Egy dallamos, elmosódó kiáltás a hídról, és a motor hangja lecsendesül. Itt az idő... Felállunk, és lassan kimegyünk a dekk szélére. Kicsit fordulunk, majd hátramenetben odaállunk a zátonyhoz. BC, reduktor, maszk a kézbe, egy összenézés, egy bólintás... és belelépek a kékbe. 

 

Elmerülök... 

 

Megérkeztem... 

 

Érzem az arcomon a hűs tengert és hallom az elpattanó buborékok százainak furcsán hangos-harsány zaját. Már a felszínen lebegek, de az arcom még egy percre a vízben hagyom. Engem megnyugtat. Ahogy felnézek, már előttem az ox-os palack. Elveszem segítőmtől és felakasztom a bal karom alá. Ide kerül a második és a harmadik is. A maradék hármat is felakasztom egy kötélgyűrűn a bal alsó D gyűrűre. Több, mint egy mázsa ez így, mindenestül és mégis közel súlytalan. Minden egyes szívdobbanásomat érzem a száraz ruha szorításában... pedig a méret jó... Ez a sok minden itt rajtam, körbevesz, körbefog, mint egy páncél. Azt hiszem, szeretem ezt az érzést.

 - Minden rendben - kérdezem a szememmel? Biztos? Figyelem a tekintetüket és ők is az enyémet. Reduktor! Mehet! Süllyedés tízig, majd megállunk öt percre. „S drill!", kezdem én, OK?

 - Rám néznek, és tekintetükből látom, minden rendben, végig követik mindazt, amit teszek. Csere, ők következnek. Érzem, látom a még jelen lévő feszültség nyomait. Három perc, és mindenki végzet.

 - Váltás a stage-re. OK? OK! Még van két perc. Nyújtózok egyet, kissé megrázom a palackot a hátamon, és  belenézek a feketekék mélybe...

 - Most kezdődik... mindjárt... várunk és nézzük a műszert. Lassan érzem, ahogy szétárad bennem a nyugalom. A HID lámpák lassan begyújtják fényüket, és felizzanak.

 - Ötödik perc. „Kihúzzuk a dugót" és süllyedünk. Néhány méterre egymástól „állunk" és nézem, ahogy ez a mázsás tömeg engedelmeskedik gazdáiknak. Bal kezükkel egyszerre kezelik az inflátort, a szárazruhát, és egyenlítenek is. Itt a Thomas-reef kanyonja. Negyvenhárom méter.

 

- Mehet - kérdezem? 

- Mehet! - intik a választ a szemek.

 

A szűk járatban csak ketten férnek el egymás mellett. Elől vagyok... egyedül, és mégsem. Látom, ahogy a lámpáink fénye fegyelmezetten egy pontra világit a falon. Mögöttem minden rendben, alattam még negyven méter... még harminc... még húsz... még tíz. Megállok, és lassan rábírom, rákényszerítem ezt a mázsás páncélt, hogy engedjen megfordulni. Lenyűgöz ez a látvány... Két teljesen azonos sziluett a félhomályban, melyet megvilágít a hasadék késpengényi felső nyílása. A lámpák, mint egy kard hasítják a teret. Mint a páncélos lovagok csatasorban... Most biztos mosolyog rajtam a kedves olvasó. Pedig ez ilyenkor, itt kilencven méter mélyen egészen más. 

Megérkeznek... együtt vagyunk... otthon vagyunk. Beáll a nyugalom, és az üresség. Magunk vagyunk... Indulunk tovább és átadjuk elménket a végtelenség pillanatnyi érzésének. Ötven méter roppant fal magasodik fölém, és még negyven méter víz van az felett. Képzeld el ezt a látványt és ezt érzést! Ha hatalmas dolgok tükrében méred magad, megérzed, mennyire kicsinynek, törékenynek és mulandónak születtél. 

Kilencedik perc, még tizenegy van vissza a fenékidőből. Ha átadod magad ennek az érzésnek, akkor ez a végtelen, ha nem megy, ha félsz, akkor egy pillantás a pokolba... Elgondolkodom, mit is mondhatnék, ha azt kérdeznéd: De mindez miért kell, miért jó? Miként lehet átadni mindezt az érzést? Ahhoz hogy legalább megértsd, vagy elfogadd az igazi lényegét ennek a világnak, belülről kell kezdened a megismerést. Volt már úgy, hogy nem találtad a helyed, vagy úgy érezted üres vagy legbelül, és nem tudod ki, vagy mi is vagy igazán? Volt már eleged a felszínes dolgokból? Volt már úgy, hogy megőrjített a világ legkisebb szilánkja is. Még akkor is, ha lelked felszíne alatt kutatsz, számtalan hamis arcot találsz. Annyi minden rakódott le ránk, hogy legtöbbször a kérdés sem jut eszünkbe, nemhogy a választ megtaláld. Egy név, egy munkaköri vagy családi státusz, életkor, lakhely, vagy nemzetiség szerint besorolt adat. Mi az, amit hirtelen elmondasz magadról, ha bemutatkozol valakinek. Tényleg ez vagy? Gondoltál-e arra, hogy jó lenne elvonulni a világtól - csak egy kicsit - hogy megkeresd azt a valakit magadban, aki Te vagy? Lám-lám, veled is megtörtént. Vannak, akiknek néhányszor jut ez eszébe ez a gondolat és vannak, akiket naphosszat éget, mar ez a kérdés. Miért nem mennek pszichológushoz? Mert nincs rá szükségük, mert nem arra van szükségük. Ők keresnek valakit, aki „Ő maguk". Legtöbbünk soha nem találja meg AZT az utat, és AZT a világot, ami haza vezet. Vannak, akik nem is keresik, és nem is tudják, hogy kereshetnék. Azt hiszem mindenki valahogy így kezdi az életét... aztán lassan megváltozik.  

A hétköznapok poros útján elmegyünk egymás mellett, vagy még ártunk is egymásnak. Nevetséges nem? Én találtam egy „helyet" mint annyian, ahová a legtöbbünk megtisztulni jár, valahogy úgy, mint a vallásos ember a templomba, csendben, lehajtott fejjel, kint hagyva mindent, ami nem oda való. Sok ilyen „hely" van. Kinek - kinek más és máshol. Aki akárcsak egyszer is járt bármilyen szent vagy misztikus helyen - legyen vallásos vagy nem az illető - biztosan érzett valamit abból a légkörből, energiából - vagy nevezheti ki-ki, aminek akarja - amelyet ezek a helyek árasztanak magukból. Ezek a helyek olyan helyek, melyek hasonlatosak ahhoz, amiről meséltem. Nem engedik meg, hogy magaddal vidd azokat a gondolatokat, melyek nem oda valók. Ha azért mégy merülni, mert keresed a békéd, akkor itt nem lehetnek sérelmek, ellenségek, kudarcok és győzelmek, nincs presztízs, bosszú, semmi olyan, ami odafönn számít. Ha nagyon akarod, vagy nagyon nem ereszt, persze le tudod rángatni magaddal „ezeket" az érzelmeket, de az a merülés akkor nem több egy sor a naplódban - ha egyáltalán beírod az ilyet.

 

Tizedik perc. Lassú, nyugodt lámpajelzés a falon, amely hirtelen visszaránt a valóságba.

Megfordulok. Csak a szemét keresem a homályban.

 

- Nézz rám! Nézzzz már rám...! 

- Palackot váltok - mutatja egy nyugodt kéz... és mélyen belenéz a szemembe... az agyamba... a lelkembe... Mintha azt mondaná - "Látod? Minden OK..."

 - Akkor jó... Mehet! Váltás hátkészülékre, stage reduktor eltesz, tartalék palackok elő, palackcsere, palackok vissza, új stage oldalra, melléakad - 

 „Nyugi!" kiáltanám - de megvan, ellenőrzés, nyitás.

 - OK vagyok?

 - Igen... igen az... az vagy. Csere! Ok?

 Ha uszodában gyakorlod ezt, akkor csak egy játék. A technika itt sem más, de most érzed mennyit ér egy figyelő tekintet. Ezek a tekintetek beégnek valahová nagyon mélyre, és ha egy merülés után hónapokkal becsukod a szemed, akkor is látod őket. Talán ezért fáj annyira, ha egy ilyen valakit elsodornak mellőled az élet viharai, és mindent megváltoztatva egyszer csak ellenségek leszünk. Tizenegyedik perc. Szép sorban váltunk mi is. A nyugalom és a figyelem furcsa keverékéből ismét beáll egy furcsa állapot, melyet a reduktorok tiszta, lassú ütemes hangja visz egyre mélyebbre. Lassan lélegzel, és érzed, ahogyan minden felesleges feszültség elhagyja izmaidat. Most nagyon békés és nyugodt minden. Csak úszunk, és lélegzünk... lélegzünk, és... lélegzünk. Ez az üresség... ez a meditáció... ez a béke...

 Huszadik perc. Ennyi volt... mára... Volt, hogy nem így végződött, és volt már hasonló is - mindig más és más egy kicsit. Lendül egy kéz - „Fel!" Indulnunk kell. Egy pillantás a run time-okra. Közel másfél óra emelkedés következik. Az idő észrevétlen szárnyakon jár. Váltás, emelkedés, bója fel, váltás, levegőtörés, váltás... Közben lassan, ahogyan emelkedsz, a gondolataid is visszatérnek a felszíni világba. Mint, amikor lassan és békésen ébredsz reggel az ágyadban. Visszagondolsz az álmaidra és tudod, ma egy jó nap következik.

 Talán ennyi a lényeg...

 Száztizenkilencedik perc. Fent vagyunk. Sürgés-forgás, segítők veszik ki a felszerelést. Egyszerűen csak hagyom magam... megvárom, amíg minden kint van... Megmosom az arcom... kimászok...

 Megyünk "haza"... haza? Ja. Mondhatjuk így is... vagy bárhogy...

 Nyolcszázötven lóerő rázza, cibálja a hajót. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent. - Majdnem mindent. - Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe... Arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de... De ők látnak... Ők mégis látnak... 

Ők... Ők örökké látni fogják egymást...

Egy nagyon-nagyon régi nap emlékére írva és most megtalálva...
Hiányoztok...

Dora Gyula